„Tízéves fennállását akkora sikerrel ünnepelte a tavalyi Szigeten a londoni Oi-Va-Voi, hogy most repetáznunk kell…” – írtuk tavaly, de nincs mese, a repetát is repetázni kell… Az Oi Va Voi továbbra is ellenállhatatlan és nélkülözhetetlen.
A rend kedvéért persze ismételjük át a leckét. Ami úgy kezdődött, hogy még lemezük sem volt, de már olyan rangos fesztiválokra kaptak meghívást, mint a Glastonbury és a Meltdown; debütáló albumuk, a Laughter Through Tears pedig 2003-ban első helyen állt az európai világzenei rádiók sikerlistáján. És korántsem véletlenül. Az Oi-Va-Voi ugyanis példamutató arány- és jóérzéssel szintetizálta a jiddis és a kelet-európai népzenéket a technóval és a poppal, továbbá éppúgy tisztában volt a gyökereivel, mint a mai széljárással.
Egyszóval, egészen a csillagos ég közelében szárnyalt, ám aztán váratlanul olvadni kezdtek a szárnyai… Betegség (a trombitás Jonathan Walton) és szólópályák (a hegedűs Sophie Solomon és az énekes K. T. Tunstall) akasztották meg pályafutását, úgyhogy lényegében szinte a padlóról kellett újrakezdenie.
De láss csodát, miközben három kulcsfigurája lecserélődött, nemcsak hogy feltámadt, de a 2009-es Travelling The Face Of The Globe című albumával az addigi legjobbját tette az asztalra a zenekar. Hibátlan etnopopot, ragyogó slágerekkel, tele változatossággal és érzékenységgel. Kitűnő az új hegedűs és énekesnő (Anna Phoebe és Bridgette Amofav), arról nem beszélve, hogy mint minden Oi-Va-Voi-lemezen, ezen is akadt magyar szál: a S' brent című jiddis dalban Szalóki Ági énekelt.
Szóval, nincs mit tenni, várjuk őket vissza… Immár tizenkét év Oi-Va-Voi-slágereivel.