Ha a „tangó” szót sokszor kiejtjük egymás után, azonnal kiderül, hogyan született meg napjaink legnépszerűbb tangózenekarának a neve. A Párizsban tanyázó (francia) Philippe Cohen Selal és (svájci) Christoph H. Mueller a kilencvenes évek közepétől kísérletezett elektronikus zenével – a The Boys from Brazil nevű formációval nem is sikertelenül –, de ahhoz, hogy rákattanjanak a tangóra, csatlakoznia kellett hozzájuk az Argentínából Párizsba települő Eduardo Makaroffnak. A tangó drámaiságának és az elektronikus tánczenék popularitásának az egysége szinte elképzelhetetlen volt addig, amíg 2001-ben elő nem álltak a La Revencha del Tango című albumukkal, mely azóta iskolateremtő vállalkozásként írta be magát a világzene történetébe. És persze akkorát durrant, hogy jócskán belefájdult alkotóinak a feje: sokáig nem is tudták elképzelni, hogy milyen irányba haladhatnak tovább. A 2006-os Lunatico – mely a tangó arany korát fémjelző énekes, Carlos Gardel versenylováról kapta a címét – a tangó eredeti formáihoz lépett közelebb, a 2010-es Tango 3.0 visszont újra nagyot lépett előre a XXI. századi tangó útján, megtűzdelve szörfös gitárokkal, dzsesszes orgonákkal vagy éppen Julio Cortázar regényrészletével. Olyannyira, hogy sokak szerint ezen a Gotan-lemezen hangzik a legátütőbben a Tango. Az elragadó Cristina Vilallonga énekesnő és a koncerteken nélkülözhetetlen táncosok és vizuális művészek – társaságában a Sziget történetének legnagyobb szabású tangóbulija előtt állunk.